Tíz éve született a Párizsi Egyezmény, a bolygó mégis tovább melegszik, az éghajlat változik, és továbbra is messze vagyunk attól, hogy a globális felmelegedést másfél fokon tartsuk. Akkor mi értelme van a nemzetközi klímatárgyalásoknak?
Egy hetet töltöttem novemberben a braziliai Belémben megrendezett éves ENSZ klimacsúcson, és az itt szerzett tapasztalataim alapján mutatom be hol tart ma a nemzetközi együttműködés és a jövőbeli kilátások. Nemzetközi fejlesztésben végzett munkám kapcsán utaztam ki, ahol több panelbeszélgetésben vettem részt fenntartható, és az éghajlatváltozáshoz alkalmazkodni képes mezőgazdaság témájában.
Egyéni szinten a COP-ról motiváltan tértem haza. Sok bennem a tenni akarás. Sokan együtt gondolkodunk, és érdemi változást szeretnénk látni — és igen, ebben nekünk is van szerepünk. Egyénként bőven van lehetőségünk csökkenteni a kibocsátásainkat, átformálni a mindennapi döntéseinket, és ami talán még fontosabb: ösztönözni a kollektív cselekvést ott, ahol élünk, dolgozunk vagy tanulunk.
A Párizsi Egyezményt 195 ország fogadta el 2015-ben azzal a céllal, hogy a globális átlaghőmérséklet-emelkedés a preindusztriális szinthez képest 2 °C alatt maradjon, lehetőleg 1,5 °C-on belül. Azóta évente tartják a nemzetközi klímatárgyalásokat, az úgynevezett COP-okat (Conference of Parties), amelyek közül az ideit a brazíliai Belém városa rendezte meg. Hasonló ülések más területeken is zajlanak, például a biodiverzitás (CBD) vagy a veszélyeztetett fajok (CITES) védelme kapcsán, de most a klímaváltozással foglalkozó COP áll a középpontban, amelyet az ENSZ Éghajlat-változási keretegyezményének titkársága (UNFCCC) szervez.
Az egyezmény keretében az államok egyéni vállalásokat tesznek arra, hogy országos szinten milyen eszközökkel csökkentik a kibocsátásokat, és hogyan alkalmazkodnak a éghajlatváltozás hatásaihoz. Ezeket az úgynevezett “Nationally Determined Contributions” azaz NDC-ket ötévente globálisan felülvizsgálják, így képet kapunk arról, hogy a világ összességében hol tart a kitűzött célok teljesítésében.
Az idei COP30 ezért kapott különösen nagy hangsúlyt, ugyanis most zajlott le a második átfogó felülvizsgálat. Az amazóniai helyszínválasztás sem volt véletlen, hiszen Brazília az előkészítő tárgyalásokon nagy hangsúlyt helyezett az esőerdők védelmére.
De mi történt valójában a konferencián?
A harmincéves klímatárgyalási folyamat történetében idén először fordult elő, hogy az Egyesült Államok nem vett részt a COP-on. Donald Trump beiktatása után egyik első lépése volt a Párizsi Egyezményből való kilépés, figyelmen kívül hagyva az USA-t sújtó, évről évre romló klímakatasztrófák valóságát, amelyek egyenként 1 milliárd dolláros károkat okoztak – például a Kaliforniában pusztító erdőtüzek. Ennek következtében az egyik legnagyobb kibocsátó ország távollétében zajlottak az idei tárgyalások.
Többek szerint továbbá Belém nem állt készen erre az eseményre. Brazíliát számos kritika érte a helyszínválasztás miatt: a város nem rendelkezett elegendő kapacitással egy több mint 55 000 résztvevőt fogadó konferencia lebonyolításához. A szálláshiányt tengerjáró hajókkal próbálták pótolni, miközben az infrastruktúra-fejlesztések az esőerdők rovására történtek. Sok beruházás inkább pillanatnyi „zöld díszletnek” tűnt, mint valódi, hosszú távú fejlesztésnek, és nem kezelte a mély társadalmi egyenlőtlenségeket a delegáltak és a helyi, sokszor rendkívül szegény közösségek között.
Mindezek mellett erősen rezonált az őslakos közösségek jelenléte – vagy inkább a hiánya. Bár az Amazonas otthona több száz őslakos népnek, akik évszázadok óta őrzik az erdőt, a COP30 hivatalos tereiben alig kaptak valódi beleszólást. Többször is áttörték a biztonsági kordonokat, kint és bent is hangot adva annak, hogy a klímaválság első vonalában élőknek továbbra sincs elég szerepük a döntéshozatalban. Szavaik egyszerre voltak dühösek és könyörgők: “Nothing About Us Without Us”, azaz „nem lehet rólunk dönteni nélkülünk.” A kontraszt különösen éles volt: miközben a konferencia a természet védelméről beszélt, a természet őrzői a folyosókon próbálták hallatni a hangjukat.
Mindemellett, az elvárások nagyok voltak: ambiciózus célok, konkrét eszközök és lépések, méltó pénzügyi vállalások, a fosszilis tüzelőanyagokról való fokozatos leállás előmozdítása, illetve az erdőirtás drasztikus csökkentése az Amazon térségben.
2015-ben, a Párizsi Egyezmény elfogadásakor, az akkori politikák alapján, 2100-ra ~3,6 °C-os globális átlaghőmérséklet-emelkedést jelzett előre a klímatudomány. A 2025-ös, Belémben tárgyalt vállalások (NDC-k) alapján – a vállalások és bevezetett politikák és intézkedések alapján a felmelegedés kb. 2,6 °C-ra mérséklődött. Ez pozitív változás, de a mértéke nem elegendő.
Ez azt jelenti, hogy bár a Párizsi Megállapodás céljaival való összhang látszik, a valóságban az 1,5 °C-os cél eléréséhez — vagy legalább annak elkötelezett tartásához — még sokkal gyorsabb és drasztikus lépéseket kell tenni. Mindez kijózanító képet ad arról, hogy hol tart ma a globális klímapolitika: vannak előrelépések, de az időablak gyorsan zárul, és a valódi fordulathoz nem elég a jó irány jó, a tempón is változtatni kell, globális, nemzeti, közösségi és egyéni szinten.
