A világ népessége ma már több, mint 8 milliárd fő és folyamatosan növekszik, amely hatalmas nyomást helyez az élelmezési rendszerekre. Az élelmezési láncoknak stabilnak, növekedőnek és kiszámíthatónak kell lennie, amelyre egy 20. századi iparosodott válasz volt a monokultúrák elterjedése: magas hozam, hatékonyság, standardizált és gépesített termelés. 

A nagyipari mezőgazdaság, mint „megoldás” és annak ökológiai árnyoldalai

A mezőgazdaságban a monokultúra olyan termesztési gyakorlatot jelent, amikor egyetlen növényfajt ültetnek egy adott földterületen, gyakran több egymást követő évben, leegyszerűsítve a vetést, művelést és betakarítást gépesítés által. Nagyléptékű termelést tesz lehetővé. A gond ott kezdődik, hogy a termelékenységet jellemzően tonnában mérjük, miközben a rendszer rejtett költségeit, mint például a talajromlás, vízszennyezés, biodiverzitás-vesztés, gyakran nem árazzuk be. 

A monokultúrás gazdálkodás kimeríti a talaj tápanyagkészletét, miközben a talaj mikrobiális közösségei – amelyek kulcsfontosságúak a tápanyagok újratermelődéséhez és a szerkezet fenntartásához – visszaszorulnak. Ez a folyamat gyengíti a talaj termékenységét és ellenállását a káros környezeti hatásokkal szemben.

A monokultúra továbbá gyengít a biodiverzitást, hiszen alacsonyabb fajgazdagsággal rendelkeznek, ami egyrészt gyengíti a beporzók és hasznos rovarok populációját, másrészt kiszolgáltatottabbá teszi az ültetvényeket kártevőknek és betegségeknek. A mezőgazdasági növénydiverzitás (angolul: crop diversity) is drámai mértékben csökken, mivel a hagyományos, őshonos változatokat már nem termesztik. Ez a „genetikai erózió” – amikor a helyi fajtakincs helyett egyre homogénebb, kereskedelmi forgalomban elérhető fajták dominálnak – csökkentve ezzel a mezőgazdaság alkalmazkodóképességét a kártevőkkel, betegségekkel és klímaváltozás hatásaival szemben. A FAO jelentése szerint a mezőgazdasági biodiverzitás, beleértve a használt kultúrfajták sokféleségét, globálisan visszaszorult. 

Monokultúrákban a műtrágyák, herbicidek és peszticidek túlzott alkalmazása gyakori válasz a tápanyag veszteségre és föld termékenységének mesterséges fenntartására. A vegyszerek rontják a talaj minőségétt, még több vegyszerre van szükség a növények „egészségének” fenntartásához. Egyfajta ördögi kör jön létre, amely károsanyagokat juttat a talajba, vizeinkbe, élőhelyekre, és a megtermelt élelmiszerek által a táplálékláncba.

Egy másik fontos kérdéskörhöz tartoznak a globális hatalmi viszonyok, amelyek a monokultúrával együtt alakultak ki.  A  vetőmagpiac az elmúlt két évtizedben rendkívüli mértékben koncentrálódott. A nemzetközi elemzések szerint ma három nagyvállalat – a Bayer (amely 2018-ban felvásárolta a Monsantót), a Corteva Agriscience (a Dow és a DuPont agrárüzletágának összeolvadásából) és a ChemChina tulajdonában lévő Syngenta Group – dominálja a kereskedelmi vetőmagpiac jelentős részét. Tudományos és versenyjogi elemzések arra mutatnak rá, hogy e három szereplő a globális szabadalmaztatott vetőmagok és agrokémiai inputok piacának több mint felét ellenőrzi. 

De valóban a legjobb megoldás a jövő élelmezésére a monokultúra? Hiszen ökológiai szempontból sokszor káros,  jelentősen csökkenti a biológiai sokféleséget, és hatalomkoncentrációval jár kevés szereplő kezében, sérülékenyebbé téve ezzel az élelmezési láncokat.  Ezzel a kérdéssel összhangban az EU is úgy fogalmaz, hogy a jövő élelmiszerrendszerének egyszerre kell élelmezésbiztonságot adnia és csökkentenie a környezeti terhelést, miközben alkalmazkodik a klímaváltozáshoz és megállítja a biodiverzitás csökkenését. 

Innen nézve a 21. század paradoxona így hangzik: hogyan termeljünk eleget úgy, hogy közben ne gyengítsük tovább azokat az ökológiai alapokat (talaj, víz, beporzók, klíma), amelyek nélkül termelni sem tudunk?

Fenntarthatóbb alternatívák

A globális mezőgazdasági rendszerben a kisgazdák és kisbirtokosok (angolul: smallholder farmers) csupán a termőterületen 12%-át művelik, mégis a világ élelmiszertermelésének körülbelül egyharmadát állítják elő.  Ez arra mutat rá, hogy bár a nagyipari mezőgazdaság mechanizációja és földkoncentrációja domináns a világpiacon, a kisgazdaságok továbbra is kulcsfontosságú szereplők egy zöldebb jövő irányába, hiszen kisebb földterületen, a mezőgazdaság sokféleségének növelésével, magasabb hozam érhető el. 

A monokultúrával szemben számos olyan mezőgazdasági irányzat létezik, amely a diverzitásra, a talaj egészségére és az ökológiai egyensúlyra épít. A cikk további részében ezeket az irányzatokat mutatom be, amely kis- és nagy üzemmértekkel egyaránt fenntarthatóbb alternatívát biztosít: 

Permakultúra

A permakultúra (‘permanent culture” a szó eredete) önszabályozó, diverz rendszerek tervezésére épül, amelyek a természet működési mintáit követik és minél kisebb szintű beavatkozásra törekszik. Előtérbe helyezi az évelő növényeket, a többszintű növénystruktúrát és a zárt tápanyagkörforgást. A cél nem a maximális rövid távú hozam, hanem egy hosszú távon stabil, ellenálló rendszer kialakítása, amely ideális esetben még öntözést sem igényel. Ebben a modellben az ember nem kizsákmányoló szereplő, hanem rendszertervező, aki a természetes folyamatokat támogatja és összehangolja. Fontos tényező továbbá a cserjék, gyógynövények és veteményesek egymáshoz alkalmazkodó vegyes telepítése, illetve érintetlen sávok bevezetése, ahol a természetet hagyjuk kibontakozni. Mindenképpen ajánlom Ulrika Windsperger: Permakultúra Kézikönyvét akit érdekel a téma, jó alapot biztosít, képekkel és ötletekkel kiegészítve. 

Ökológiai (bio) gazdálkodás

Az ökológiai gazdálkodás alapelve a szintetikus vegyszerek mellőzése, valamint a talaj és az ökoszisztéma természetes működésének támogatása. A vetésforgó, a takarónövények alkalmazása és a természetes növényvédelem mind hozzájárulnak a talajélet fenntartásához. A hangsúly a talaj biológiai aktivitásának megőrzésén és a hosszútávú termőképességen van. Biogazdálkodásban előfordul a permetezés és intenzív vagy félintenzív növénytermesztés, azonban a növényvédő szerek közül kizárólag azok használata engedélyezett, melyek káros szermaradékot egyáltalán nem hagynak maguk után, így például a rézgálic oldat. Továbbá a génmódosított (GMO) vetőmagok használata is szigorúan tilos. Ebben a témakörben mindenképp érdemes Jean-Martin Fortier: A zöldségkertész című könyvével kezdeni, aki 20 éve működtet csupán fél hektáron árutermelő biogazdazdaságot, több mint 200 családot ellátva, nagy sikerrel. 

Agroerdészet / Erdőalapú gazdálkodás

Magyarországon még kevésbé hangsúlyos termelési irányzat az agroerdészet. Az agroerdészet a mezőgazdasági kultúrák és fák integrált rendszerét jelenti. A fák jelenléte javítja a mikroklímát, csökkenti az eróziót, növeli a talaj vízmegtartó képességét, és jelentős szénmegkötési potenciállal rendelkezik. A gyökérzet sokfélesége hozzájárul a talaj hosszú távú stabilizálásához és humuszképzéséhez, miközben többféle terméket – élelmiszert, takarmányt, faanyagot – biztosít. Az irányzathoz tartozik például a fasorokkal kombinált szántóföldi művelés, a fás legelők (pl tölgyerdőben legeltetés) és a gyümölcsös-szántós kombinációk, amelyek különösképpen az Alföldön és más aszály sújtotta térségekben hűtik a mikroklímát és javítják a talaj szerkezetét, vízmegtartó képességét. A témában kiemelkedő könyv  Patrick Worms és Chris van Noordwijk munkája: Agroforestry: Principles and Practices. Sajnos magyar nyelven nem elérhető. 

Talajregeneráló (regeneratív) mezőgazdaság

A regeneratív gazdálkodás középpontjában a talaj egészségének helyreállítása áll. Alapelvei közé tartozik a talajtakarással történő művelés, a minimális bolygatás (no-till), a takarónövények használata, a komposzt és zöldtrágya alkalmazása, valamint az állatok integrálása a rendszerbe. A cél a talaj szervesanyag-tartalmának növelése és a természetes ökoszisztéma-folyamatok erősítése. Érdemes elolvasni Gabe Brown: Porból élet - Egy család útja a regeneratív mezőgazdálkodás felé című könyvét: a szerző a 2000 hektáros észak-amerikai farmján keresztül mutatja be azokat a regeneratív alapelveket, amelyeket saját kertünkben is könnyedén hasznosíthatunk. 

Talajemelés / Talajépítés

Mindkét fogalom kapcsolódik a regenerativ mezőgazdasághoz. A talajemelés a talaj minőségének emelését, javítását jelenti. Ebben az eszközrendszerben a talaj nem egy elszigetelt termesztő közeg, hanem élő rendszer. A humuszképzés, a szervesanyag-visszapótlás és a mikroorganizmusok támogatása révén növelhető a talaj vízmegtartó képessége, termékenysége és ellenálló képessége. A talajépítés a biológiai és szerkezeti regenerálást jelenti, komposzttal és zöldtrágyával, mulcsozással, takarónövényekkel, szervesanyag visszapótlásával.  Ez a megközelítés a talaj hosszú távú regenerációját tekinti a fenntartható élelmiszertermelés alapjának. Ebben a témában érdemes elolvasni Kristin Ohlson: The Soil Will Save Us című könyvét, ez is angolul elérhető a témában, azonban könnyen emészthető a történetmesélő stílusa. 

További irányzatok

A biodinamikus gazdálkodás spirituális és ökológiai elemeket ötvöz; a polikultúrás rendszerek több növényfaj egyidejű termesztésével növelik a diverzitást; a szintropikus mezőgazdaság az erdőökológiai folyamatokat utánozza; míg a városi agroökológiai modellek a helyi, rövid ellátási láncokra és közösségi termelésre építenek. Fontos kiemelni, hogy a fenntartható mezőgazdasági irányzatok egymást sokszor kiegészitik, egymásra épülnek: egy permakultúrás gazdaság például megában foglalja a talajemelés technikáit, a talaj regenerációjátát, vagy akár az agroerdészetet is, adottságtól függően. 

A monokultúra nem önmagában „rossz” vagy „jó” – hanem egy történelmi válasz egy adott korszak kihívásaira. A 20. század az élelmiszerhiány csökkentéséről szólt, a 21. század azonban már a rendszerek stabilitásáról, ellenállóképességéről és regenerációjáról kellene hogy szóljanak, vagy egyszóval a fenntarthatóságról.

Ma már nem csupán azt kell megkérdeznünk, hogy mennyit tudunk termelni, hanem azt is, hogy milyen állapotban hagyjuk magunk után a talajt, a vízkészleteket és a biodiverzitást. A hozam rövid távon mérhető tonnában. A termőképesség hosszú távon mérhető humuszban, élő talajban és stabil ökoszisztémában. A bemutatott alternatívák már működő modellek, amelyek bizonyítják, hogy a diverzitás nem a hatékonyság ellentéte, hanem annak hosszú távú feltétele legyen. 

A jövő élelmezése nem azon múlik, hogy tudunk-e még többet termelni. Hanem azon, hogy képesek vagyunk-e együttműködni azzal az élő rendszerrel, amelyből élünk. Táplálni a talajt, élővilágot, ami éltet minket?