A COP30 tanulságai nem érnek véget a tárgyalótermek ajtajánál. Miközben az államok ambíciókról és végrehajtásról vitáznak, Belém utcáin, közösségi tereiben és alternatív fórumain egy másik, ugyanolyan fontos kérdés került előtérbe: milyen szerepe van az „átlagembereknek” a klímaváltozás kezelésében, és hogyan válhat a globális folyamat személyes üggyé mindannyiunk számára.
A COP30 egyik legfontosabb eredménye a Belém Package volt, amelyet mind a 195 részes állam elfogadott. A csomagban összesen 29 határozat kapott helyet, de a lényeg egyszerű: hogyan tudunk igazságosabban átállni egy alacsonyabb kibocsátású gazdaságra, több forrást teremteni a klímaalkalmazkodásra, és jobban megosztani egymással a tudást, technológiát és felelősséget. Belém zöld színpadán ez volt a fő üzenet: csak együtt érhetünk el érdemi változást.
De a tagállamok nem elégedettek meg pusztán ígéretekkel: elindult a Global Implementation Accelerator is, ami lényegében arra hivatott, hogy az országok ne csak vállalják a kibocsátáscsökkentést, hanem végre is hajtsák őket. Mellette a Belém Mission to 1.5°C emlékeztetőként lebeg a levegőben: még ha messze is vagyunk a 1,5 fokos céltól, nem engedhetjük el, mert nélküle nincs értelmezhető jövőkép. A küldetés egyszerre bátor gesztus és kétségbeesett kapaszkodás — de legalább kapaszkodni még kapaszkodunk.
Mindeközben a konferencia megpróbált rendet tenni ott is, ahol a legnagyobb a zűrzavar: hogyan alkalmazkodjunk, miből finanszírozzuk, és hogyan mérjük, hogy egyáltalán haladunk-e. Elfogadták az adaptáció mérésének indikátorait, vállalás született az adaptációs finanszírozás megháromszorozására 2035-ig, és külön támogatások indulnak a leginkább sérülékeny országoknak. A „klímapolitika minden szektorban” elv alapján a zöld energia, az ipar, a közlekedés és az infrastruktúra átalakítása is hangsúlyt kapott, miközben a záródokumentum a klíma-dezinformáció elleni fellépést is zászlóra tűzte. Röviden: sok kis lépés, amelyek együtt talán elindítanak minket a helyes irányba — ha végre tényleg meg is tesszük őket.
Igaz: a nemzetközi diplomácia világa lassú, miközben a klímaváltozás kezeléséhez a jelenleginél jóval nagyobb léptékű előrelépésekre lenne szükség. Mégis, az idei klíma-COP és a 194 ország részvétele azt mutatja, hogy a globális klímaválságot nem lehet egyéni szinten megoldani — csak kollektív cselekvéssel. A klímaváltozás immár 30 éve ott van a nemzetközi tárgyalóasztalon, és az elmúlt tíz évben a tagállamok konkrét vállalásai valóban elindították a világot a kibocsátás csökkentés útján. Lassú folyamat, de működik.
A tárgyalásokon túl — amelyek jellemzően zárt ajtók mögött zajlanak — a világ minden pontjáról érkeztek civil szervezetek, a magánszektor képviselői, őslakos közösségek, donorok és innovátorok. Évente egyszer ezen az egyetlen globális platformon, a COP-on találkoznak, hogy megosszák tapasztalataikat, kapcsolatokat építsenek és közösen próbáljanak megoldást találni a klímakrízisre. Egy olyan közösség ez, amelyet valódi elkötelezettség és tenni akarás mozgat. Ehhez a közösséghez tartozunk mi is.
Lehet a COP30-ra kritikus szemmel tekinteni: a folyamatok lassúak és még mindig messze vagyunk az 1,5 °C-os cél elérésétől., és hatalmas a karbon lábnyoma. De ott a másik oldal is: 194 ország, amely jelen van, hisz a megoldásokban és konkrét vállalásokat tesz; valamint egy vibráló nemzetközi közösség, amely évről évre találkozik és helyi szinten mozgatja, viszi előre a változásokat.
A klímatárgyalások hivatalos terein túl Belémben erős volt a civil jelenlét: mozgalmak, kezdeményezések, fiatalok és helyi közösségek, akik nem várnak a lassú diplomáciára. A People’s COP különösen inspiráló volt — egy alternatív tér, ahol az emberek megosztották saját megoldásaikat, félelmeiket, ötleteiket, és ahol a klímaügy nem technikai dokumentumokban, hanem arcokban, történetekben és közösségekben jelent meg.
És talán ez a legfontosabb üzenet számunkra is: nem kell diplomatának lenni ahhoz, hogy részesei legyünk a változásnak. Legyen szó helyi közösségi kertek támogatásáról, energiahatékonysági döntésekről, aktivizmusról vagy akár arról, hogy beszélünk a témáról — ezek mind apró hullámok, amelyek egymásra rakódva képesek nagyobb vizeket is megmozgatni. A COP-ok kereteit a kormányok vezetői alakítják, de az irányukat igenis meghatározhatják a hétköznapi emberek. A mi feladatunk, hogy ne csak várjuk a változást, hanem részesei legyünk.
A nemzetközi folyamatok lassúak, de mi nem vagyunk azok. Végső soron az ipari kibocsátások is rólunk, fogyasztókról szólnak: arról, hogy mit veszünk meg, mit támogatunk, mit kérünk számon. A kormányok pedig olyan döntéseket hoznak, amelyekről érzik, hogy fontosak a választóknak.
És itt jön a lényeg: a sok egyénből áll össze a kollektív erő. Mindannyiunknak van mozgástere — apró, hétköznapi döntésekben és nagyobb vállalásokban egyaránt — és ezek együtt képesek helyi szintről nemzetire, majd nemzetközire gyűrűzni. A változás nem „valahol máshol” történik: bennünk indul el.
Talán a COP30 egyik legfontosabb eredménye éppen az, hogy nagyobb átláthatóságot céloz az állampolgárok számára, és erősebb elszámoltathatóságot. Éljünk vele!
